Olyan kegyetlen vagy, Anya! – mondja Gyermek. Pedig szerintem csak konzekvens. Mert akárhányszor is kért, könyörgött, Gyermek, a válasz határozott nem volt. Nem, nem tarthat otthon állatot. Hogy miért nem? Mert kutya szerintem lakásba nem való (az öleb meg nem kutya kategória nálam). A macskákat rühellem (bocsánat a macskatulajdonosoktól, ez szubjektív érzés), a rágcsálóktól irtózom. A halak… hát, róluk inkább ne is beszéljünk, a hüllők pedig a rágcsálókkal azonos megítélés alá esnek. Legalábbis nálam.
Márpedig ezek után sok állatfaj nem marad. De azért Gyermek küzdött, nem adta fel. (Ő is konzekvens.) Pár hete vendégségben jártunk, kertes házban. A fiatalok kint bóklásztak, bogarásztak. Egyszer csak Gyermek így szól. – Aaanya!
Jól ismerem ezt a hangszínt, meg is szólalt a fejemben a vészcsengő. Kiderült, hogy igazam volt. Mint kiderült, a sarjak éppen csigákat gyűjtöttek odakint. „Ooolyan cuki állatok, nem adnak ki hangot, nem szöknek el, és igazából foglalkozni sem kell velük sokat, csak enni – levelet – adni nekik” – magyarázta Gyermek lelkesen.
Fejet hajtottam az érvek előtt, így egy homokozó vödörrel, benne hat csigával indultunk haza. Mi történhet? Elszaladni nem fognak, megharapni sem, levélkéket pedig igazán dobálhat neki.
Hát nem ez történt. Hiába a gondoskodás, az új lakás (befőttesüveg), a csiguszok 3 nap után elhaltak. De rafinált módon ám! Nem a hátukra fordultak, hanem kapaszkodtak ugyanúgy a tetőzetbe, oldalzatba, csak éppen büdösek voltak. Rém büdösek. Gyermek megtapasztalhatta a „halottcsiga-szagot”, ami még napokig terjengett – szerinte – a szobájában, hiába a szellőztetés.
Azóta lekerültek a napirendről az állatok…
Kommentek