Nem tudom, nemzetünkre jellemző sajátosság-e, hogy általában arról beszélünk, írunk, ami nem úgy működik, ahogy kéne. Panaszkodunk, kiakadunk, szomorúak, dühösek vagyunk. Közhírré tesszük. Azt már kevésbé, amikor valami jó, és boldogságot csempész az általában zűrös és rohanós mindennapokba.
Magam sem vagyok kivétel – elég, ha csak visszaolvasom az eddigi bejegyzéseket –, mini drámák, összeveszések, konfliktusok, kérdések és kétségek.
Éppen ezért most szakítok a hagyománnyal, és arról írok, ami jó. Mert most jó. Nem tudom, minek köszönhetem, de féltve dédelgetem, őrizgetem magamban azt, ahogy mostság vagyunk Gyermekkel. Konkrétan boldogan. Gyermek ugyanis egy hatalmas szeretetgombóccá változott, ölelgeti Anyát, Apát, bújik, puszikat és kedves szavakat oszt bőkezűen (jó kis képzavar, de bőszájúan szó nincs, legalábbis eddig nem volt), ezáltal óriási energiákat kapunk tőle. A jó nyalóka visszanyal, tartja egyik legkedvesebb barátom mondása, így mi sem fukarkodunk a puszikkal és ölelésekkel, kedves szavakkal.
Persze az ember nem bújhat ki a bőréből, egy-egy hirtelen felcsattanás azért előfordul, de azután hirtelen, minden fél részéről bekattan zsigerből, hogy hoppá, ez most nagyon nem idevaló, és újabb öleléssel, kedveskedéssel iktatjuk ki a bakit.
Nyálasan hangzik talán, de ez van. Ahogy írtam, nem tudom, minek köszönhetem, azt meg pláne, hogy meddig tart, de azt gondolom, talán csak rajtunk múlik. És mennyivel könnyebb így…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: